Szerdán Genfben a tárgyaló felek valószínűleg egymás fejéhez vágják sérelmeiket. Pedig olyan erős „védőkorlátok”, kötelező viselkedési szabályok kitárgyalására lenne szükség, amelyek megakadályoznák a kétoldalú viszonyrendszer romlásának veszélyes eszkalációját.
Joe Biden 37 éven keresztül volt az amerikai szenátus tagja, többször a külügyi bizottság demokrata elnökeként. A világpolitikában járatlan Barack Obama 2008-ban nem véletlenül őt vette maga mellé „külpolitikai alelnöknek“. Biden komoly szerepet játszott Obama összes jelentős külpolitikai döntésének előkészítésében és végrehajtásában, ezáltal „társtulajdonosként“ osztozott a sikerekben és fiaskókban. Az akkor még a legfontosabb stratégiai riválisnak tekintett Oroszországgal szembeni obamai/bideni külpolitikai vonal azonban inkább kudarcokban bővelkedett. Biden szenátorként és alelnökként többször is találkozott Vlagyimir Putyinnal, s nem rejtette véka alá, hogy nem kedveli őt: „Nem bízom benne“– mondta egyszer. „Önnek nincs lelke“– közölte Putyinnal egy másik alkalommal. 2011-ben moszkvai találkozójukon egyenesen arra kérte Putyint (aki akkor átmenetileg miniszterelnök volt), hogy ne legyen újra államfő.
George W. Bush republikánus elnök alatt padlót fogtak az orosz–amerikai kapcsolatok, különösen Oroszország 2008-as grúziai katonai beavatkozása után. Washington akkor döbbent rá, hogy Putyin elnök nemcsak siránkozik a Szovjetunió elvesztése miatt, de apránként tesz is a helyreállításáért a volt birodalom peremvidékein. „Újraindítás” (reset) volt a fő éke az Oroszországgal szemben megfogalmazott új amerikai stratégiának, amelyet 2009-ben maga Biden jelentett be. Az „újraindításban” az volt az új, hogy az érdekellentétek helyett azokra a témákra helyezett nagyobb hangsúlyt (atomfegyverek csökkentése, terrorizmus, iráni atomprogram), amelyekben a két nagyhatalom érdekei többnyire találkoztak.
Oroszország, a regionális bajkeverő
2010-ben sikerült ugyan tető alá hozni az Új START-egyezményt a stratégiai nukleáris fegyverek korlátozásáról, de 2014-ben Moszkva annektálta a Krím-félszigetet és tevékenyen támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szakadárokat. Később – a Bidenék által „regionális” hatalommá és bajkeverővé lefokozott Oroszország – döntően beszállt a szíriai polgárháborúba el-Aszad elnök oldalán, jórészt külső szemlélődő szerepre korlátozva Washingtont. Az amerikai kongresszusban sokan Obamát és Bident, valamint Hillary Clintont, az első Obama-kormány külügyminiszterét hibáztatták Ukrajnáért és Szíriáért, mert a „reset” túlságosan fölbátorította Putyint.
A Trump-kormány alatt amerikai szempontból még bonyolultabbá váltak az orosz kapcsolatok. Szírián kívül az oroszok katonailag megvetették a lábukat nem csak Líbiában, hanem Venezuelában, Amerika hátsó udvarában is, ahol a Maduro-rendszer már régen összeomlott volna a masszív orosz pénzügyi és katonai támogatás hiányában. A Potomac partján állandósultak a vádak az amerikai választási rendszerbe való orosz beavatkozásokkal kapcsolatban. Washington szerint a Kreml támogatásával vagy legalábbis tudtával történtek jelentős orosz kibertámadások Amerika ellen.
Az elnökválasztási küzdelemben Biden elsősorban Trump elnököt hibáztatta a kialakult helyzetért, a „Russia First”-nek gúnyolt külpolitikáért, megalázó puhasággal és szolgalelkűséggel vádolta őt Putyinnal szemben, akinek a rendszerét „tekintélyelvű kleptokráciának” bélyegezte, az orosz államfőt pedig lélektelen diktátornak és gengszternek nevezte. Trump elnök Putyinnal ápolt, feltűnően szívélyes személyes viszonya azonban Biden számára elhomályosította az oroszellenes trumpi intézkedések hosszú sorozatát. A Trump-kormány alatt valójában szintugrás következett be a Moszkva ellen különböző okok (Ukrajna, választási beavatkozás stb.) miatt foganatosított amerikai szankciókban, amelyeket javarészt a Kongresszus – ahol roppantul erős az oroszellenesség – kényszerített a vonakodó elnökre. Trump felmondta a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló INF-szerződést és kiléptette Amerikát a Nyitott Égbolt multilaterális szerződésből, amelyben a résztvevők engedélyezik a fegyvertelen megfigyelő repülőgépek átrepülését. Trump jelentősen növelte az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást, beleértve a támadó fegyvereket. Trump nyomására a NATO-társtagok több mint 150 milliárd dollárral növelték a védelmi kiadásaikat (ami több mint kétszerese Oroszország éves védelmi költségvetésének). Összességében ezek az intézkedések messze keményebbek voltak, mint amiket korábban az Obama/Biden-kormány alkalmazott Moszkvával szemben.
Moszkva az értékalapú külpolitikában
„Amióta Barack Obama elnökkel 2017. január 20-án távoztunk a Fehér Házból szinte minden mérce alapján hanyatlott az Egyesült Államok megbízhatósága és befolyása a világon” – jelentette ki Biden. Ennek megfelelően Biden így határozta meg külpolitikájának fő célját: „Amerika morális és globális vezető szerepének helyreállítása a világban. Trump után Amerikának vezetnie kell a világot, de nem gazdasági és katonai erejével kell hatnia, hanem az amerikai értékek és demokrácia példájának az erejével.” Ez a célkitűzés az amerikai külpolitika „idealistának” nevezett tradíciójával rokonítható.
Trump unilaterális elnöknek tekintette magát, aki zsigerileg ellenzett mindenfajta, Amerikát korlátozó multilateralizmust és nemzetközi koordinációt. Biden viszont a multilaterális együttműködés lelkes híve, s a Trump által jelentősen meggyöngített szövetségi rendszerek helyreállítására törekszik „Washingtonnal az asztalfőnél”. Biden felhívott a washingtoni vezetésű nyugati „egységfront”, „demokrácialiga” létrehozására a két vezető autokratikus rendszer – Kína és Oroszország – „káros, demokráciaellenes tevékenységének” ellensúlyozása érdekében.
Biden szerint Oroszország a nyugati demokrácia alapjait támadja, a NATO meggyöngítésére, az Európai Unió megosztására és az amerikai választási rendszer aláásására rörekszik. Az elnök föltett szándéka, hogy a 9/11-es bizottság mintájára független vizsgálatot kezdeményez Oroszországnak az amerikai demokrácia elleni támadásairól, s a további beavatkozásoktól való elrettentéséről. Biden szerint a Putyin-rendszer számára – amelyben a demokratikus forma az önkényuralmi tartalmat palástolja – a nyugati demokráciák jelentik a legnagyobb politikai veszélyt.
Az értékalapú megközelítés következtében a két ország közötti szembenállás tovább fokozódik, ugyanúgy mint Obama/Biden-kormány első ciklusában. Hillary Clinton külügyminiszter akkori sikertelen orosz demokrácia-próbálkozásait Putyin – a grúz, ukrán és kirgíz színes forradalmak tükrében – aktív rendszerváltási kísérletként fogta fel, ami a bizalmatlanság elmélyüléséhez és a kétoldalú kapcsolatok gyors hanyatlásához vezetett.
Az Egyesült Államok súlyos belpolitikai helyzetében – mély társadalmi megosztottság és egyenlőtlenségek, strukturális rasszizmus, szélsőséges pártosság, diszfunkcionális kormányzati rendszer, megkérdőjelezett választási rendszer, a kongresszus ostromához vezető belső terrorizmus – azonban idejétmúltnak tűnik Amerika morális és ideológiai vezető szerepének erőteljes hangoztatása. Richard Haass, a liberális Council on Foreign Relations nagytekintélyű elnöke szerint a Biden-kormány részéről nem bölcs dolog a demokrácia-kampányt a külpolitika központi elemévé emelni. „Bidennek igaza van, amikor jogállamiság megszegése miatt bírálja Oroszországot és Kínát, de nem tudja őket változásra kényszeríteni. Politikai uralmuk fenntartása érdekében Putyin és Hszi Csin-ping hajlandók megfizetni a politikai szankciók árát. Ezért nem szabad a velük való kapcsolatok egész rendszerét az emberi jogok túszává tenni” – mondja Haass.
Az Egyesült Államok stratégiai kihívói – Oroszország és Kína – valójában nem érdekeltek az ideológiai harcban a világporondon. A szuperhatalmak közötti stratégiai versengés ma alapvetően a geopolitikai befolyásról és terjeszkedésről szól. A demokrácia és az emberi jogok dolgában pedig Moszkva (és Peking ) könnyen Biden fejéhez vághatja: söpörjön először a saját háza előtt.
A Fehér Házban már javában készül a bideni nemzetbiztonsági stratégia. A nemrég közzétett „ideiglenes irányelvek” betekintést engednek a később Kongresszus elé terjesztendő, végleges stratégia prioritásaiba. Washington az autokratikus, regionális és globális hegemóniára törekvő Kínát tekinti az egyedüli globális „stratégiai versenytársnak”, amely együttes gazdasági, katonai és technológiai erejével hosszú távú kihívást intézhet a fennálló nemzetközi rend és az Egyesült Államok alapvető biztonsági érdekei ellen. Az „irányelvek” Oroszországot – meglehetősen leértékelően – csupán „destabilizáló, romboló, felforgató” erőként említi, s nem globális, stratégiai kihívóként.
Az Ázsiában egyre erősödő kínai katonai kihívással párhuzamosan nem állna a Biden-kormány érdekében a fegyverkezési hajsza felújítása Moszkvával szemben. Annak ellenére sem, hogy az utóbbi időben az oroszok több területen is – hiperszónikus rakéták, tenger alatti fegyverek, kiberhadviselés – technológiai előnyre tettek szert. A két ország közötti stratégiai stabilitás fenntartása érdekében a Biden elnök hozzárult a februárban lejárt Új START-szerződés öt évre szóló, változtatások nélküli meghosszabbításához.
Divergáló transzatlanti érdekek
Miközben a világ nagy része üdvözli Amerika visszatérését a kölcsönösen elfogadott szabályokon és normákon nyugvó világrendhez, Biden elnöknek számolnia kell azzal, hogy Trump után Washington bizalmi deficittel néz szembe a fő szövetségesek körében. A Trump által meggyöngített szövetségi rendszerek, világszervezetek és nemzetközi egyezmények megerősítésével azonban Washington idővel visszanyerheti megtépázott hitelességét és szavahihetőségét. Európában kevesen osztják Biden elnök szimplicista világképét, amely a világpolitika központi kérdésének a demokráciák és az erősődő, terjeszkedő autokráciák harcát tekinti.
Biden elnök folyamatban lévő, első külföldi útja Nyuga-Európába vezetett, ahol a transzatlanti viszonyok „újraindítása” a fő cél. Ám illuzórikus vaskos tartalmi változásokra számítani. Miért? Már a hidegháború befejeződése után elindult Amerika és Európa stratégiai érdekeinek lassú divergálása. Ezt felgyorsították George W. Bush elnök elfuserált katonai intervenciói Irakban és Afganisztánban, amelyekért – migrációs hullámok és terrorizmus formájában – Európa is magas árat fizetett. A multipolárissá váló világban a kibővült és erősödő EU egyre inkább önálló pólusként pozícionálja magát, amely ma a „stratégiai autonómia” koncepciójában jelenik meg. Párizs és Berlin stratégiai fontosságúnak tekinti a Moszkvával való viszonyát. amely gazdaságilag is sokkal mélyebb és kiterjedtebb, mint Amerikáé. Az Egyesült Államok két hét alatt többet kereskedik Kínával, mint Oroszországgal egy év alatt. Ráadásul – részben a széleskörű washingtoni szankciók hatására – az amerikai-orosz kereskedelem volumene jelentősen – egyharmaddal – csökkent az utóbbi évtizedben. A csúcsrajáratott szankciók következtében Washington számára egyre nehezebbé válik gazdasági fogást találni Moszkván.
A transzatlanti érdekek szétválására szemléletes példa az energiabiztonság. Az utóbbi amerikai kormányok mindent elkövettek, hogy fékezzék az Európába irányuló orosz energiaexportot, amely Moszkva legfontossabb exportjövedelme és az orosz védelmi kiadások egyik forrása. Washingtonban általános a vélemény, hogy az energiakivitel fontos nyomásgyakorlási fegyver az oroszok kezében. Az Obama-Biden-kormánynak – Brüsszellel karöltve – évekkel ezelőtt viszonylag könnyen sikerült megtorpedóznia a Déli Áramlat orosz gázvezeték megépítését, amelyben hazánk is érdekelt volt. Most ennél nagyobb a tét: a sokkal nagyobb kapacitású Északi Áramlat 2 orosz-német földgázvezeték, amelyet Biden már alelnök korában erősen ellenzett. Ám ezúttal sem a kétpárti alapú, amerikai szankciós fenyegetések, sem az Alekszej Navalnij-mérgezési botrány nem tudta megakadályozni a közel százszázalékos készültségű vezeték befejezését. Biden nem számíthatott az oroszokkal való gazdasági együttműködés mellett elkötelezett és a német szuverenitásra érzékeny Berlin meghátrálására – Navalnij-ügy és washingtoni szankciófenyegetések ide vagy oda. A projektben való erős német politikai és gazdasági érdekeltség a Biden-kormányt a beruházásban résztvevő vállalatok elleni szankciók végleges feladására kényszerítette. A vezeték pár héten belül elkészül és rövidesen orosz gázt fog szállítani Németországba Ukrajna és Közép-Európa elkerülésével. Washington egyik kitartóan követett oroszellenes, biztonságpolitikai célja látványos kudarcot vallott.
Ukrajna a fókuszban – szűk amerikai mozgástérrel
Már csak alelnöki külpolitikai múltja miatt is, Biden elnök számára Ukrajna az amerikai-orosz viszony központi eleme. A Krím-félsziget orosz annektálására és a Donyec-medence orosz katonai ellenőrzésére 2014-ben, az Obama/Biden-kormány idején került sor. Obama elnök Bident nevezte ki az amerikai-ukrán kapcsolatok fehér házi felügyeletével. Biden személyes missziónak is tekintette a narancsos forradalom utáni Ukrajna demokratikus átalakítását, a kiterjedt korrupció, az oligarcha-uralom felszámolását, valamint az ország szuverenitásának és függetlenségének támogatását. Az alelnök eredménymérlege azonban szegényes volt, arról nem is beszélve, hogy Hunter Biden nevű fia kétes ukrán üzleti ténykedése miatt magára vonta a családi korrupció és nepotizmus vádját.
Biden és stábja hangos proukrán retorikája azonban nincs összhangban a Moszkvával szembeni szűk amerikai külpolitikai mozgástérrel. Hiába tudatta Biden Putyinnal, hogy a NATO- és EU-kapcsolatok javításához, a tornyosuló gazdasági szankciók enyhítéséhez Ukrajnán keresztül vezet az út, Moszkva idén tavasszal erőteljesen és fölöttébb fenyegetően felpörgette katonai tevékenységét az ukrán-orosz határ mentén. Érdemi orosz együttműködés hiányában Biden Lengyelországban és a Baltikumban növelheti az előretolt amerikai (és NATO-) csapatok számát. Bidenhez közeli tanácsadók már megpendítették állandó amerikai támaszpontok létesítésének lehetőségét a NATO keleti szárnyán, amibe Washington hallgatólagosan kezdi már Ukrajnát is beszámítani. Biden várhatóan tovább növeli majd Kijev katonai támogatását, s szakértői körökben belengették az ukrán légierő és haditengerészet megerősítését.
Ukrajna okán Washington még feljebb csavarhatja az orosz szankciókat, de ezekkel Putyin már megtanult együttélni, nincs játszmafordító politikai hatásuk. Reálisan látni kell, hogy nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer, amely Moszkvát azon stratégiai célja feladására kényszerítse, hogy Ukrajnát véglegesen „finnlandizálja”. A Kreml számára politikailag előnyös a kelet-ukrajnai befagyasztott konfliktus: destabilizálja Ukrajnát és lehetetlenné teszi a NATO-hoz való csatlakozását, ami Oroszország számára „vörös vonal”. Nem kizárt azonban, hogy Moszkva hajlandó lenne egy olyan alkura, amelynek keretében Ukrajna garantált semlegességéért cserében lemondana a Donbasz kontrolljáról és ottani távháborújáról. Ám ebbe az alkuba a Krímet már reálisan nem lehet beszorítani, Moszkva számára a krími vonat végleg elment.
Mélypont öt hónap alatt
Joe Biden elnökségének induló szakaszában az amerikai-orosz kapcsolatok hidegháborús időszakra emlékeztető mélypontra jutottak. Kezdődött azzal, hogy Biden – Alekszej Navalnij mérgezési ügye kapcsán – „gyilkosnak” nevezte az orosz elnököt. Folytatódott azzal, hogy a 2020-as amerikai választásokba való orosz beavatkozás, az amerikai kormányt és vállalathálózatokat sújtó, nagyszabású kibertámadások, az Ukrajna ellen folytatott orosz agresszió és az emberi jogok megsértésének ürügyén a Biden-kormány széleskörű szankciókat foganatosított Moszkva ellen. Új fejleményként sok orosz diplomatát utasítottak ki Amerikából és olyan pénzügyi szankciókat vezettek be, amelyek megtiltják amerikai cégek részvételét a rubelben denominált orosz állami adósság elsődleges piaci forgalmazásában. A szankcióknak ez a része az amerikai-orosz kapcsolatrendszer jelentős romlását mutatja. A Kreml váltig tagadja az amerikai vádakat és Washington szemére veti, hogy „megszállott oroszgyűlölete” Oroszország fejlődésének visszavetését szolgálja. Putyin különösen azt sérelmezi, hogy a „kétoldalú kapcsolatok az amerikai amerikai belpolitika túszává váltak”. Moszkva közben megróbál a szankciókra szemet szemért alapon válaszolni. Például diplomata kiutasításra diplomata kiutasítással. Pénzügyi szankcióra pénzügyi retorzióval, az orosz külkereskedelem és valutatartalékrendszer lépcsőzetes dollártalanításával. (Az orosz pénzügyminisztérium már bejelentette, hogy a 186 milliárd dollárt kitevő Nemzeti Vagyonalapból teljes mértékben száműzik a dollárt az euró és a jüan javára.) Ilyen háttérrel mi várható szerdán Genfben a Biden-Putyin csúcstalálkozón, amelyet az amerikai elnök kezdeményezett? Biden nem tervez „újraindítást”, Putyin meg nem remél „áttörést”. A sérelmi diplomáciát tartom a legvalószínűbb forgatókönyvnek: a felek egymás fejéhez vagdossák sérelmeiket a demokrácia, a színes forradalmak, az emberi jogok, a kiberháború, energiabiztonság, NATO-terjeszkedés, Ukrajna, Fehéroroszország, Szíria, Irán stb. kapcsán – követve az „alaszkai modellt” a márciusi amerikai-kínai tárgyalásokon. Pedig olyan szilárd „védőkorlátok”, vagyis kötelező, kétoldalú viselkedési szabályok kitárgyalására lenne szükség, amelyek megakadályoznák a kétoldalú viszonyrendszer romlásának további, veszélyes eszkalációját. Úgy tűnik ehhez még nem elég jó a csillagok állása.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
